fbpx

Ki mit hallgat / Kanizsa Gina

2022. február 21.

A zenésznek a zene nem csak hivatás, kenyérkereset vagy megszállottság, de mindenek felett örömforrás. A MagyarJazz sorozata keretében munkatársunk, Pallai Péter kérdezi a magyar jazzvilág nagyjait, mi az a tíz zenedarab, amit a legszívesebben hallgat saját épülésére, amikor éppen nem szakmázik? 

Kanizsa Gina top 10-es listája:

Ha emlékezetem nem csal, akkor 2019 végén vagy 2020 elején (tehát K.E.=karantén előtt) már megkaptam ezt a felkérést a MagyarJazztől. Akkor végtelen szerénységem és még végtelenebb lustaságom kombinációja végül visszatartott a lista prezentálásától. Most viszont, hogy lassan három hónapja január van, jó ötletnek tűnik megköszönni ezeknek a zenéknek, hogy tartják bennem a lelket, Péternek és Rékának pedig a lehetőséget és a türelmet - gondoltam mindezt én, amikor nekiültem a válogatásnak. 
Mostanra megvilágosodtam: ez kínzás, lehetetlenség! Tíz dal, az nagyon kevés - és amúgy is, mi a kérdés? A legtizebb? Az idei tíz? Az a tíz, amit mindenkinek hallania kell? És a dal jó, vagy az emlék? Ébredéskor másik tíz a kedvenc, mint éjjel, és hangos társaságban nem azt szeretem, amit egyedül.

Így tehát ez a felsorolás szubjektív, pillanatnyi, nem tartalmaz sem fizetett hirdetést, sem stílusbeli megkötést, és valószínűleg mikor kijön, már azon fogok rágódni, hogy hogyan hagyhattam ki éppen AZT. Lehet, hogy csinálok még egy listát. :)

A válogatással az is hatalmas gond, hogy a régi kedvenceimet már rommá hallgattam, az újabb zenék viszont ritkán visznek magukkal. Lehet, hogy méltatlan, de egyszerűen unom magamat, a zenéket, amiket évek óta hallgatok és romantizálok, mindeközben az a lázas keresés kiveszett belőlem, és sok új megjelenéshez egyszerűen nincs türelmem, nem érzem, hogy megszólítanak. Biztosan tudom, hogy ezzel a dilemmával nem vagyok egyedül, és bízom benne, hogy az olvasó legalább egy olyan linket talál a listában, ami miatt érdemes volt végigböngésznie.

 

  1. Yebba – Tiny Desk (Home) Concert

Ez a videó a leghosszabb mind közül, 19 perc, viszont érdemes végighallgatni, mert lélegzetelállító. Nem is akarok úgy tenni, mintha én lennék az egyetlen énekes, akinek a 2021-es listáján dobogós. Ez volt az egyik olyan felfedezés az elmúlt évben, ami végre felébresztette a lelkesedésemet.
Rengeteg időt töltöttem transzkripcióírással és azzal, hogy próbáltam megfejteni, mitől olyan tökéletes a pozíció, az frazír, az ívek. (Egy ilyen este derült ki az a számomra meglepő tény, hogy a TikTok-on rengeteg ember gyakorol együtt Yebba-riffeket, és úgy alapvetően ezek a skálabontások nem improvizatíve gördülnek ki az ember száján.)
A technikán túl pedig ott az a végtelen természetesség és magától értetődő alázat a zenekar minden tagjában. És bár a Yebbát körüllengő szomorúság szívfacsaró, a terápiás munkának is felfogható album nem csak neki, hanem a hatalmas hallgatóságának is erőt ad.

 

  1. Gretchen Parlato  – É Preciso Perdoar

Gretchen Parlato zenéjével a 2009-es In a Dream megjelenése idején találkoztam először, és úgy emlékszem, azért, mert az Etűd Konziban a kötelezők között volt a Herbie Hancock-féle Butterfly.  Parlato verziójától pedig az egyszeri kezdő énekes csak kapkodja a fejét, hogy “Hol az egy?”, valamint “Aaaaaaa” (lásd: Jam session - magyar szótár).
Egyébként sokáig ő volt nekem “a lány, aki sajnos nem nyitja ki sem a szemét, sem a száját”. Vele példálóztam tanítványoknak, de mostanra megszerettem ezt a zenébe bebújós, befelé figyelős éneklést.
A ’73-as Getz-Gilberto lemezen eredetileg megjelent É Preciso Perdoar a legutóbbi Flor című LP egyik számomra kedves darabja, amely album egyébként az énekes harmadik Grammy-jelölését is meghozta.
Magával ragadóan nyugalmas az attitűd és rendkívül komplex a zenei világ, és érdemes akárcsak a Wikipédián végigböngészni, kikkel dolgozott együtt Parlato az elmúlt tizenhét évben. Nem. Nem csak olvasni! Hallgatni!

  1. Gregory Porter – Dad Gone Thing

Bevallom, Gregory Portert az All Rise megjelenése előtt nemigen hallgattam. Azt el kellett ismernem, hogy a technika, a jelenlét, a zeneiség megkérdőjelezhetetlenül profi, de valahogy túl profi volt, túl büszke. (Az érzéseimet legitimizálni látszott a Kennedy Center 2014-es videója is, ahol az abban az évben díjazott Stingnek SZINTÉN nem tetszett Porter. Márpedig én Stingen kívül soha senkiért nem rajongtam, érte meg képes voltam a Hősök Terén bőrig ázni, szóval adok a véleményére.) Ehhez képest az All Rise egy örömünnep, ráadásul Porter kérlelhetetlen profizmusának (és persze a zenekarénak) köszönhetően egyszerűen minden a helyén van: a sztori, a szövegben elrejtett apróságok, a folyamatosan építkező és kiteljesedő lead, a vokál, a fúvósok… a szóló! Mintha minden patikamérlegen lenne kimérve, miközben egész biztos, hogy a léleknek nincs mértékegysége.

 

  1. Cynthia Erivo - "Stand Up" 

Cyntia Erivo 2020-as szerepléséről lehetetlenség nem szuperlatívuszokban nyilatkozni. Külön elemzést érdemelne a dal történelmi, zenetörténeti és hangszerelési szempontból, de most maradjunk csak az énekesnél, kiemelve a majdnem három oktávnyi hangterjedelmet, amit Erivo gond nélkül abszolvál a legtermészetesebb regiszterváltásokkal. Élőben. Az Oscar-gálán. No pressure.
Ez volt a karanténidőszak alatt az egyik olyan dal, ami felébresztette bennem azt a fajta gyakorlási vágyat, ami nem engedi az embert aludni, enni, vagy egyáltalán észrevenni, hogy négy órája ül a zongora előtt. Az ilyen rohamokból általában Wifi - sárkánygyík-vidranyúl kiskutyám - szokott kizökkenteni, miszerint esetleg már mondjuk levihentém pisilni így hajnal háromkor, a szomszédok is megköszönnék tutira.
Wifi egyébként nem szereti, ha gyakorlok, ilyenkor az otthonunk legmesszebbi zugába vándorol (pechjére nem túl nagy a lakás), és pár óránként bejön megbökni a hideg orrával. A férfi énekesekért ellenben látványosan odavan: ha valaki bariton vagy basszus, énekelnie sem kell, elég ha beszél, és a kutya máris lecserél.
Egyetlen kivétel van, a következő daltól elolvad. Mondjuk nem csoda, mert én is.

  1. Noa – Mishaela

“Mishaela, mit látsz? Mi van a szívedben, ami erre a néma csendre nevetéssel felel?
Egy szivárvány a keleti égen - feleli. Ez minden, amire vágyom.”
A jemeni származású Achinoam Nini, művésznevén Noa az egyik legismertebb izraeli énekes, akinek nemzetközi hírnevét leginkább az erősítette meg, hogy 1994-ben megjelent debut-albumának Pat Metheny volt a társproducere. (Kettejüket egyébként az ebben a videóban közreműködő Gil Dor mutatta be egymásnak, aki anno a Berklee-n kötött barátságot Methenyvel, és a mai napig Noa duópartnere.)

  1. Jacob Collier ft MARO - Ocean Wide, Canyon Deep

Aljas módon a “két légy, egy csapás” technikát alkalmazom a soron következő dalnál. Jacob Colliert nem nagyon kell bemutatni már senkinek, amúgy sem lehet igazán jelzőket találni mindarra, amit a zenével művel itt, 2021-ben. MARO viszont még nem tart ekkora hírnévnél, miközben kétségkívül érdemes a figyelemre. A volt berklee-s multiinstrumentalista megint az a fajta zenész, akinek a tisztasága, alázata és életszeretete sugárzik minden megjelenéséből, és az ember ismeretlenül is kedves ismerősként gondol rá. A 2021-es évet azzal töltötte, hogy sorra hívta a barátait telefonon, és TikTok-videó jellegű duókat játszott velük mindenféle látványos stúdióparádé nélkül, gyakran csak egy iPhone-fülhallgatóba énekelve. Jelzem, itt szó van azokról a fiatal zenészekről, akik valószínűleg a következő évtizedekben headlinerek lesznek a világ legnagyobb koncerttermeiben, és a MARO számára meghatározó példaképekről is. Nem rossz, ha az embernek Eric Clapton, Rosa Passos, meg Shai Maestro a haverja, nem? (MARO playlistje egyébként itt található, mind a száz közreműködővel: https://www.youtube.com/c/MAROMARO/videos)

  1. Marion Montgomery - Close Your Eyes (With Dudley Moore)

Oké, bonyolódik a helyzet, mert a fenti videó kapcsán elmélázva felmerült bennem, hogy inkább egy Victor Borge linket teszek ide, aztán meg az, hogy Bernsteinnek azt a felvételét, ahol hátratett kézzel, csupán az arcával vezényli a zenekart. De maradok az első ötletnél, mert akkor Dudley Moore mellett Marion Montgomery-t is meg lehet mutatni. Dudley Moore-t valószínűleg a többség színészként tartja számon, miközben klasszikus orgonistaként végzett Oxfordban - emellett lenyűgöző jazz-zongorista és zeneszerző. Az oxfordi ösztöndíjához egy Peter Cork nevű fazon segítette hozzá, aki egyébként Norma Winstont is tanította. Ezt a Wikipédiáról néztem ki, nektek már nem kell, cserébe rákereshettek egy másik kedvenc vokális feldolgozásomra: Norma Winston - A Timeless Place (The Peacocks). Ennek a linkjét szintén nem teszem ide, mert ugye a tíz az tíz.

  1. Sting – The Bridge

Feltétlenül kellett egy dal a korábban már említett Stingtől, aki nullaéves korom óta nem múló rajongásom tárgya, és az örök megújulás és fáradhatatlan keresés megtestesítője számomra. Stingről tudjuk, hogy igazából mindig is jazzt akart játszani, csak abból nem volt pénze, szóval inkább világhírű lett, és amikor már megtehette, egyszerűen kibérelt egy kastélyt Franciaországban, hogy kilenc napig alkotótáborozzon a többek között Branford Marsalis, Kenny Kirkland, Omar Hakim és Darryl Jones alkotta zenekarral - a szólókarrierje kezdeteként. (Aki megnézné az erről szóló dokumentumfilmet, írja a keresőbe: Bring on the Night)
Három dalt versenyeztettem “Végső Sting-link” kategóriában: a Hounds of Winter nem csak a harmóniamenet miatt foglal el különleges helyet a szívemben, hanem mert a 2019-es dániai acappella fesztivál hangmérnöke minden nap ezzel a dallal állította be a koncertek kimenő hangképét. (Az esemény Homor Máté szavaival élve azért is érdekes, mert a fesztivál részeként megrendezett versenyt a Jazzation nyerte meg.) Sting legutóbbi lemezéről a Harmony Road valószínűleg az ötnegyedessége miatt lopta be magát a szívembe pont oda, ahol a Seven Days és a Dienda is vannak már a páratlanságukkal. A nyertes végül a címadó The Bridge lett, méghozzá a refrén utolsó sora miatt: “Some will seek the higher ground, some of us the bridge” (néhányan a magasságokat kutatják, és néhányan a hidat keressük).

  1. H.E.R. – Sometimes

Gabby Wilson a.k.a. H.E.R. igazán megérdemelt volna egy koncertvideót, amin a zongora mellől felpattanva lenyom egy gitárszólót is, de én ezt az audió verziót szeretem a legjobban a Sometime youtube-megjelenései közül. 2020 januárjában jött ki, fájdalmasan naprakész reflexióként mindarra, ami a világban történt. H.E.R. egyébként szintén az “all in one” kategóriába tartozik: a huszonnégy éves énekes-dalszerző-multiinstrumentalista (idáig) két Grammy-díjat tudhat magáénak. A 2020-ban történt amerikai rendőri túlkapások ellen tiltakozásképp írt dala, az “I Can’t Breathe” lett 2021-ben az “Év dala”, van már Oscar-jelölése és hamarosan filmszerepben is debütál (The Color Purple remake). Ha a zenei karrierje önmagában nem lenne irigylésre méltó, akkor biggyesszük még ide a tényt, hogy idén kérték fel a L’Oréal Paris nemzetközi nagykövetének (hashtagbulvár).

  1. VULFPECK /// Birds of a Feather, We Rock Together (feat. Antwaun Stanley)

Vulfpeck. Antwaun Stanley. Ez az egyik kedvenc dolgom az interneten. Stanley egyébként eredetileg logopédus, a Vulfpeck meg az egyik legjobb dolog, ami tíz éve Michiganben történhetett.
Most, hogy sikerült ennyit összeszedni, szívesen megszegném a szabályokat, és még egy csomó dalt idetennék. Álljon itt csupán egyetlen utolsó: a plusz egy, a bónusz, a repríz, ha úgy tetszik. A világ legtisztább és legboldogabb dala. :) https://www.youtube.com/watch?v=REyRlAcOsWU

 

 

Fotó: Tóth Mátyás