fbpx

JAZZ+Film

Készült néhány emlékezetes film még az elmúlt század vége felé, amit a jazz miatt érdemes megnézni. A „Mo’ Better Blues” például pont ilyen. 90-ben készült, nem a jazz-biopic vonalba illeszkedik, de valódi jazzmozi. Spike Lee jegyzi a forgatót és a rendezést is, sőt amolyan fekete Woody Allenként az egyik fontos karaktert is ő játssza a filmben.

Aki már látta a filmet, tudja, a cím egy szójáték, Aretha Franklint elkísérte egész életében a gyerekkorában ráragadt becenév. Aki már látta a filmet, azt is tudja, hogy nem szabad 145 perces filmet csinálni egy csodálni való istenáldotta tehetségről sem. Mert egyszerűen nem praktikus. Liesl Tommy debütáló rendezőként túl nagy fába vágja a fejszéjét, amikor Aretha Fraklin egész életét el akarta mesélni a mozijában.

1969 pop- vagy rocktörténeti mérföldköve a legendás woodstocki fesztivál volt, ami az Isten szabad ege alatt több mint 400.000 embert vonzott, javarészt fehéreket, mint ahogy az előadók túlnyomó többsége is az volt, Richie Havens és Jimi Hendrix kivételével. A fesztiválról készült film az év ötödik legnézettebb filmje volt és akkori áron 50 millió dollárt hozott. Viszont ha az  ember bárkit megkérdezett volna Európában, vagy akár New Yorkon kívül Amerikában, hogy hallott-e az ugyanabban az évben megrendezett 3-ik harlemi kulturális fesztiválról, a válasz minden bizonnyal nemleges lett volna.

Három héttel ezelőtt, július 1-én került a magyar mozikba (Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházba) a Frank Zappa (1940-1993) életét és munkásságát bemutató új portréfilm, Alex Winter színész/rendező alkotása. Winter bizonyára maga is tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozik: másfél-két óra alatt képtelenség bemutatni egy ilyen szerteágazó, óriási életművet, ráadásul úgy, hogy – ez nyilvánvaló a képsorokból – a rendező feltett szándéka, hogy Zappát, az embert is közelebb hozza a nézőkhöz.

A „Floyd-ügy”-et, vagy nyersebben fogalmazva: a „Derek Chauvin-gyilkosság”-ot követő, 2020. május 26-án kezdődő, a rendőri brutalitás és a rasszizmus ellen tiltakozó megmozdulások Minneapolisban és az Egyesült Államok más városaiban ismét – ki tudja, hányadszor – reflektorfénybe állították a sok évtizedes afro-amerikai polgárjogi küzdelmek fő kérdéseit.

Ötven évvel az első után, az interneten már forgalmazzák az ikonikus énekesnő második életrajzi filmjét Andra Day-jel a címszerepben. A jazzkedvelők nagy vonalakban bizonyára ismerik a történetet: prostituált édesanya serdülőkorban megerőszakolt lánya, aki egy ideig maga is gyakorolja anyja mesterségét, majd a zeneileg iskolázatlan énekesnő berobban a jazz színtérre, hatalmas sikert arat, de magánélete kaotikus, élősködő és erőszakos férfiak áldozata, a kábítószerek és az ital rabja, megjárja a börtönt, megindul lefelé a lejtőn, majd élete utolsó napjaiban kórházi ágyában tartóztatják le az FBI kábítószer-ellenes osztályának ügynökei.

Volt a Nyugati térnél egy reklám, ami a műfaj Oscarját érdemelné. Egy mozgásérzékelővel felszerelt monitoron Curtiz a rá jellemző nyers és szarkasztikus modorában tett megjegyzéseket a járókelőkre. Aki pedig elég bátor volt, hogy a felszólításának engedve odaálljon a sárga körben fekete talpakra, azt villámgyors castingolásnak is alávetette. Többnyire azzal a végkövetkeztetéssel: „Maga nélkül meglesz Hollywood!”

A JazzFilm rovat iránti érdeklődés jelzi, a MagyarJazz olvasói örülnek, ha tovább írjuk a jazz és a mozi találkozásainak történetét. Eddig a friss kínálatból válogattunk, de a múlt is egy aranybánya a témában. Most például egy régi gyöngyszemet választottam. A film remek, a jazz pedig, ami szól, igazi kuriózum. Miles Davis az egyik termékeny és innovatív korszakában komponálta. Szóval biztosra mehetünk, a siker garantált.

A blues nem a vidámságról szól. Inkább az élet fájdalmas néha kegyetlen próbáiról. De nem is a szomorúságról. Branford Marsalis szerint, aki a film (és a CD) zenei anyagát gondozta, ez az afrikai kultúrából érkező muzsika a nyelv, amin elmondhatták az ide hurcoltak saját történeteiket. Ezért mindig a keserűség és a büszke lázadás zenéje egyszerre, az élvezettel dacolás balladája. Ha jól játsszák.

Ilyen filmet csinálna Banksy, a street art fenegyereke, ha érdekelné a mozi. A tavaly májusban debütáló sorozat üzenete egyértelmű a jazz kedvelőinek: ne izguljatok, a jazz nem hal meg, és nem költözik be végleg a panoptikumba sem. Köszöni, jól van, máshol és máshogy, de él és virul tovább.

1. oldal / 2