fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

A nagy elődök - 30. rész

2022. június 04.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– TENORSZAXOFONOSOK XIII.  (Coltrane szintet lép)

Az ötvenes évek vége egyben a Miles Davisszel való közös zenélés végét jelezte. Coltrane a maga útját akarta járni. A drogfogyasztást, óriási akaraterővel és segédeszközök nélkül, maga mögött hagyva, megszállottan zenélt. Nincs más szó rá. Noha még fellépett néha Davisszel, de a trombitásnak elege volt Coltrane egyre hosszabb szólóiból, amit említett is neki, mire Coltrane azt mondta: „annyi mondanivalóm van, nem tudom hogy abbahagyni.” Davis válasza tömör volt: „Vedd ki a csövet a szádból.”

1) JOHN COLTRANE: Giant steps (1959)

1959-ben Coltrane saját neve alatt felvette (de csak 1960-ban adták ki) első igazán korszakalkotó albumát, a nagyon is találó címadó számmal: „Giant steps” – „Óriás léptek”

 

2) JOHN COLTRANE: Spiral (1959)

Roppant bonyolult akkordvázra improvizált Coltrane észbontó sebességgel, de úgy tűnik, játszi könnyedséggel. A zongorista Tommy Flanagannek nem volt könnyű dolga. A bőgős Paul Chambers, a dobos Art Taylor volt. Érdemes egy visszafogottabb, kígyózóan, megejtően tekervényes improvizációt is meghallgatni ugyanerről az albumról, hogy az ember egy kicsit könnyebben követhesse a modern tenorszaxofon akkori új csillagának zenei gondolatmenetét.

 

 

 3)  JOHN COLTRANE: My favourite things (1961) soprano/Tyner, Jones, Steve Davis

Nem illik a sorozat tenorszaxofonosokkal foglalkozó részébe Coltrane munkásságát szopránszaxofonon is méltatni, de Steve Lacy mellett ő volt a másik, aki a modern jazzben felkarolta ezt a hangszert, amelyet annak idején a New Orleans-i atyamester, Sydney Bechet fejlesztett tökélyre. A hétköznapi értelemben vett melódia és a harmónia figyelembevételének utolsó coltrane-i fázisában a szaxofonos beleszeretett „A muzsika hangja” (The Sound of Music) c. musical egyik dalbetétjébe, amelyet tragikusan rövidre szabott élete végéig előszeretettel játszott szopránszaxofonon. Ez már új együttes volt. Ekkorra állt össze, egy kivétellel, a már később klasszisnak tekintett Coltrane Quartet. A zongorista McCoy Tyner és a dobos Elvin Jones az elkövetkező évekre a szaxofonossal maradt. A bőgős Steve Daviest rövidesen Reggie Workman váltotta.

4)  JOHN COLTRANE: Chasin’ the Trane (1961)

Coltrane ötleteit tökéletesen vette és kiegészítette McCoy Tyner zsenialitása és Elvin Jones ötletes, poliritmikus dobkísérete. Melodikus improvizáció volt ez, romantikus vénában, ami mégis korszerűnek hangzott. Coltrane ezután tenoron, ugyanezzel a két nagyszerű társsal, de Steve Davis helyében Reggie Workmannel a bőgőn, megint szintet lépett.

Ez a zene a maga korában nem aratott osztatlan sikert. A DownBeat magazin Coltrane játékát „anti-jazz”-nek minősítette. Pernye András 1964-ben kiadott, első mértékadó magyar nyelvű jazzkönyvében még keményebben fogalmaz. Idézem: „Már Miles Davisszel az ötvenes évek második felében készült felvételeit egy bizonyos durva melodizmus jellemzi, amelyet azonban még mindig erős szálak fűznek a dallamhoz és a harmóniához. Legutóbbi felvételeinek egy része azonban mindinkább elszakad e princípiumoktól. E folyamatok valósággal elrettentő példája a „Chasin’ the Trane”, amelyben Coltrane – saját bevallása szerint is – egyszerűen lemond mindenféle témáról. E 16 perces gyötrő szopránszaxofon (!!! valójában tenor) improvizáció egyfelől teljes mértékben kihúzza a hallgató lába alól a talajt, másfelől pedig rendkívül leegyszerűsíti, pontosabban: elszegényíti a jazz funkciórendszerét...”
Nem kevesen másként hallották ugyanezt. A kritikus Nat Hentoff szerint a „Chasin’ The Trane” kiváltképp lenyűgöző, mert elképesztően változatos zenei szöveteket csal ki Coltrane szaxofonja teljes hangterjedelmének használatával.” A jazztörténész Gary Giddins pedig így ír: „Coltrane vágya, hogy letisztítsa a harmóniát és maga mögött hagyjon minden formát: akkordot, refrént, temperált hangsort, mindent, ami visszatartja a teljes önkifejezés szent céljának elérésétől.” - Szabad a gazda. Mint oly sokszor a művészetekben, a befogadó, a közönség tapasztalata nagyon eltérő lehet.

 

5)  JOHN COLTRANE: A love supreme – Pt.1. (1964)

Coltrane talán utolsó olyan nagyszabású műve, amelyet az „új muzsika” és a hagyományosabb jazzformák hívei egyaránt befogadhatónak találtak, az 1964-ben született „A love supreme” volt. Ez a zene kifejezetten szakrális, spirituális, olyan volt, mint egy hosszúra eresztett imádság.

 

 

Coltrane zenei útjának utolsó állomásával, társai és követői munkásságával a következő alkalommal foglalkozunk.

 

  

 

Folyt. köv.

 

Fotó: youtube, Gramofon Archívum

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<