fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

A nagy elődök - 23. rész

2021. október 15.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– TENORSZAXOFONOSOK VI. - (Lester Young követői – a cool iskola)

Érdemes ezen a ponton még egyszer visszatekinteni a „cool” körülírására: A "cool" szó hűvöset jelent magyarul, noha ez korántsem mondható el a cool iskola minden megnyilvánulásáról. A bebophoz képest a cool átgondoltabb, szervezettebb, megközelíthetőbb, de korántsem populista, inkább valamelyest intellektualizált irányzat volt. Stílusjegyei közé tartozik a pontosság, a szabatosság, a kontrolláltság, olykor a kissé merevség és a tartózkodás. A cool stílus zenészei kerülik a vibrátókat, a fokozott érzelmi hullámokat, játékuk világos és áttekinthető.

A bebop és a cool iskola nagyjai a nagyzenekarokban estek át a tűzkeresztségen. A big bandek a negyvenes évek közepén már nem voltak szegregáltak, de még mindig ritkaság számba ment, ha fekete zenész játszott túlnyomórészt fehér zenekarban vagy fordítva. A swing korszakban Benny Goodman, Artie Shaw és Gene Krupa törte át a faji korlátokat olyan afrikai-amerikai zenészekkel a szólószerepben, mint Lionel Hampton, Teddy Wilson, Billie Holiday vagy Roy Eldridge. Ennek ellenére a legtöbb zenekar megmaradt javarészt faji szempontból homogén csapatnak. Míg a bebop stílus nagy úttörői fekete zenekarokból kerültek ki, az ún. cool iskola későbbi sztár szólistái fehér zenekarokban tűntek fel.

1) WOODY HERMAN: Early autumn (1948)

A tenorszaxofonosok szempontjából az irányzat legfőbb korai melegágyának Woody Herman zenekara bizonyult a negyvenes évek második felében. Érdemes odafigyelni a következő szám végén elhangzó rövid tenorszaxofon szólóra.

2) WOODY HERMAN: Four brothers (1947)

A 22 éves Stan Getz immár teljesen kiforrott stílusában, jellegzetesen bársonyos tónusával néhány taktusban lefektette a tenorosok számára azt a meghatározó „cool” hangzást, ami a trombitán Miles Davis akkori játékát jellemezte. Azidőtájt, ha egy jazzkritikus vagy rajongó csak annyit mondott, hogy „The Sound”, vagyis „A Hangzás”, az egyértelműen Stan Getzre vonatkozott. De Getz ugyanakkor egy fergeteges szaxofonkórus tagja volt a Herman zenekarban. Ez a csapat pedig egy Jimmy Giuffre szerzemény keretében tartott már néhány hónappal az „Early Autumn” felvétele előtt egy igazi flotta demonstrációt. A szólók sorrendje: Zoot Sims, Serge Chaloff, aki ugyan baritonos volt, de tökéletesen illett a vonulatba, róla még hallani is fogunk ebben a sorozatban, majd Herbie Steward és Stan Getz. 

 3)  ZOOT SIMS: Boot it Zoot (1950)

Ez a gördülékeny, sima tónusú, roppant szvingelő, dallamos játék Lester Young öröksége volt, noha még ő is élt és játszott. Nem meglepő, hogy maga a mester mit mondott erről a számról, amikor az amerikai jazz szaklap, a Downbeat tudósítója lejátszotta neki, nem közölve, hogy kiket hall: „Nem hinném, hogy meg tudnám különböztetni egyik szólistát a másiktól, de szerintem ez egy nagyon nagy lemez. Soha nem hallottam még ilyen hangzással rendelkező szaxofonosokat. Emlékszem, amikor annak idején Coleman Hawkins Európába ment, ő is készített felvételeket négy szaxofonossal, például a Crazy Rhythm-öt. Szerintem azok is nagyszerű lemezek voltak. Persze a szaxofon a gyengeségem, de nem hiszem, hogy lenne ezeknél jobb szaxofonkórus. Újra és újra végig tudnám hallgatni ezt a számot. Adj meg nekik minden csillagot. Tudnál nyolcat adni?” (Öt volt a maximum – szerk.)
Persze nagyon hasonlított egymáshoz a három tenorszaxofon hangzása, ha a baritonos Serge Chaloff felismerhetően ki is lógott a sorból. Három évre rá így hangzott Zoot Sims szóló szerepben.

 

4)  ZOOT SIMS: Memories of You (1950)

Nem lévén zenész, annak idején könnyen elhittem volna, hogy Getz-t hallom. Ő volt a cool tenorosok meghatározó stílusformálója. Lehet, hogy a sima bársonyos hangzást és a frazírt Getz tökéletesítette, de amikor időzítésről vagy pontosabb és ékesebb magyarsággal a „time”-ról van szó, Sims volt a mester, amit még a szerénységéről egyáltalán nem ismert Getz is megerősített. Persze Sims kifogástalan balladista is volt.

 

5)  HERBIE STEWARD QUINTET: T’ain’t no use (1950)

A „Four brothers”, a „Négy Fivér” harmadik tenorosa, Herbie Steward is kiváló zenész volt, azonos, Lester Youngig visszanyúló gyökerekkel mint a másik kettő. De ennek a vonulatnak ő és a többi képviselője az összehasonlítás fényében volt kénytelen megszenvedni Getz és Sims kiválóságát.

 

 

6)  HERBIE STEWARD QUINTET:  Passport to Pimlico (1950)

Steward alapjában véve gazdaságosabb volt társainál, de ő sem volt kevésbé modern. Talán visszafogottabb és kevésbé szenvedélyes volt a játéka, mint az előző kettőé, ami – ha nagyon hasogatjuk a szőrszálakat – jobban beleillett a „cool” meghatározásába.

7)  BREW MOORE: Brew blew (1948)

Brew Moore ugyanabba a kategóriába volt sorolható, mint az imént hallott három, talán azzal a különbséggel, hogy ő állt a legközelebb a youngi gyökerekhez, kiváltképp pályafutásának ebben a kezdeti fázisában.

8)  BREW MOORE: No more Brew (1948)

A negyvenes években Brew Moore odáig ment Young imádatában, hogy azt a kijelentést is megengedte magának, miszerint „aki nem úgy játszik, mint Prez /Young beceneve/ az nem tenorszaxofont játszik.” Ebből azért később kinőtt, de a gyökereit soha nem tagadta meg.

 

 

(Folyt. köv.)

 

Fotó: youtube, Gramofon Archívum