Már második éve rendezik meg a Magyar Zene Házában ezt az ünnepséget, amit előtte a Budai Várban, a borfesztiválon tartottak. A Művészetek Völgye-beli MJSZ koncertek kapcsán megírtam, hogy mennyivel jobb egy olyan tér az ünnepségre, ami nem az ivászatról, hanem a kultúráról szól. A Zene Háza impozáns tér, minden szempontból megfelel az említett kritériumnak. Természetesen a szervezés is fontos, hogy érdekes formációk, megfizethető jegyárak, jó hangulatú egyéb programok várják a közönséget. A tavalyi és az idei ünnepségből kiderült, hogy az sem ártana, ha olyan időintervallumban történne mindez, ami az átlagos és fizetőképes koncertlátogatóknak megfelel. A vasárnap kettőtől fél 9-ig tartó időszak nem ilyen, és nem ilyennek bizonyult már tavaly sem. Persze vannak olyan formációk, amelyek még ebben az időszakban is vonzanák a jazzrajongókat, de őket nem találta meg az MJSZ sem idén, sem tavaly. Szőnyeg alá söpörhetném a közönség hiányát, de talán hasznosabb, ha az igazságot írom le, amit tavaly valamiféle jazzbarát szolidaritásból nem tettem. A szolidaritás most sem hiányzik belőlem, de úgy érzem, az ügynek ártanék, ha továbbra sem hívnám fel a figyelmet ezekre a hiányosságokra.

Különösen a fiatalokat sajnálom, a Müpa győztes Symbiosis 5 zenekart, akik megérdemelték volna, hogy több érdeklődő előtt játsszanak, mint a Jazz Showcase nyertesei, ráadásul külön erre az alkalomra készültek új hangszereléssel, amit a délután két órai kezdés ellenére még így is többen hallgattak meg, mint a későbbi koncerteket. Ebből tanulva, talán az is megfontolandó, hogy ha már ennyire korai a kezdés, akkor érdekes, fiatalokból álló formációkat lehetne felléptetni, rájuk valószínűleg többen lennének kíváncsiak a koradélutáni időszakban. Esetleg lehetett volna kedvezményes jegyekkel kicsalogatni a Ligetbe a Jazz Szövetség tagjait, a 11.000 Ft-os bérlet is baklövés volt.

A műsort díjátadó is színesítette, ahol kollégánk, Somogyvári Péter vette át a Pernye András-díjat. Péter a jazz iránti elhivatottságának tanúbizonyságot adva, három koncertről is írt.

A hat produkció különböző stílusát mutatta be a jazznek. Volt mainstream, volt pophoz közelítő jazz, hallottunk fúziós zenét és nagyzenekari jazzt. A negyedik koncertre már többen voltak kíváncsiak, de még mindig csak egy kis jazzklubnyi ember. Hat óra előtt kicsivel kezdett a Geröly Space Sextet, akik olyan magával ragadó produkciót nyújtottak, amin a sokat látott jazzrajongók is meglepődtek. Geröly Tamás a free jazz szószólója, a Szabados-féle szabad, kollektív improvizációt hirdető zene egyik átörökítője.

Kötetlen rögtönzéssel kezdődött a koncertjük, mely szép lassan energikus, ritmikus jazzé alakult, ami magával ragadta a közönséget, és olyan energiákat adtak át a zenészek, ami csak élőben, a helyszínen, a koncert hallgatása esetén jöhet létre. A Geröly Space Sextet tagjai voltak: Geröly Tamás dobon és ütőhangszereken, Kováts Gergő szaxofonon és basszusklarinéton, Cseke Dániel szaxofonon, Czitrom Ádám gitáron, Bolcsó Bálint elektronikán és Ajtai Péter bőgőn. Geröly kompozícióval kezdtek, a „Dardzsiling 3”-mal és zártak a „Zúzós”-sal, közben pedig Szabados-átdolgozás, mint az „Elfelejtett énekek”, valamint magyar népdalok feldolgozásai úsztak át egymásba.

Olyan erő, dinamizmus volt a zenekarban, hogy legszívesebben táncoltam volna a zenéjükre. Arról se feledkezzünk meg, hogy a jazzben használt hangszerek mellé Bolcsó Bálint elektronikája is becsatlakozott, időnként halkan, máskor szólóban teljes hangerővel, néha ajtónyikorgás, majd rádiós jelek, ufók beszélgetésének érzését keltették bennünk , ami érdekes hangzást adott az amúgy népdalokon nyugvó hangszeres zenének.

Geröly Tamás olykor csengettyűt használt, alkalomadtán kolompot, miközben kalotaszegi dalt énekelt.

Természetesen a free, szabad részek túlsúlyban voltak a koncerten, viszont ezeket mindig a harmonikus rész követte, szabály volt a szabálytalanságban, így a közönség tudott kapcsolódni mind a zenészekhez, mind a zenéjükhöz. Számomra nagy meglepetést okoztak, kicsit coltrane-i hatást éreztem, miközben a magyar népzenei elemeket hallottam. Kár, hogy kevesen voltunk a teremben.

Az újabb átállás után díjkiosztó következett, majd Szőke Nikoletta legújabb zenekara lépett színpadra, akikről már áprilisban írt kollégám, Márton Attila. Végre telt ház közeli nézőszám jött össze erre a koncertre.

A Szőke Nikoletta Jazzplosion a hazai jazzélet prominenseit gyűjtötte egy zenekarba, akik a fúziós jazz irányába hajló koncertet adtak. A zenekar tagjai voltak: Szőke Nikoletta énekelt, László Attila gitározott, Fekete-Kovács Kornél trombitán és szárnykürtön játszott, Barcza Horváth József bőgőzött és Balázs Elemér dobolt. Niki interjúban elmondta, hogy kétfelé akarta választani a formációit, egyikbe popzenészeket kért fel, a másikba pedig jazz-zenészeket. Az áprilisi koncertnek az anyagát játszották el a Zene Házában is, persze felezve, mert pont fele idő állt rendelkezésükre.

Emiatt utaltam a beszámolóm elején a megfizethető jegyárra, mert ha egy jegyet az Opus Jazz Clubban ugyanannyiért lehet ugyanannak a zenekarnak a koncertjére kapni, mint a Magyar Jazz Napján egy fele annyi időt tartó koncertre, akkor vajon melyiken fognak többen részt venni?
Egy szuper csapat állt össze fél éve, akik mindannyian elismert és kedvelt zenészei a hazai jazz szcénának. Ráadásul Szőke Niki a dalválasztásaival a stílusok labirintusában navigál, a pop ballada átdolgozásoktól a bluesig, megspékelve a jellegzetes scattelésével, nem okozott ezúttal sem csalódást. Remekbe szabott szólók, harmóniák, Szőke Nikoletta kifinomult énektechnikája és a vidám dalok mind-mind a siker zálogául szolgáltak. A sajátos harmónia szókincséről ismert László Attila ezúttal is szép imrovizációkkal dúsította az összjátékot, szólói tökéletesen illeszkedtek a lírai balladákhoz. Fekete-Kovács Kornél trombita és szárnykürt imprói mindig ötletesek, időnként meglepetészszerűek, olykor lágy hangszínével Nikolettával énekelt együtt. A ritmusszekcióról se feledkezzünk meg, két fantasztikus zenész adta a biztos alapot, a doboknál Balázs Elemér, a bőgőnél Barcza Horváth József, akik csak az utolsó számban kaptak szólószerepet.

Szőke Niki a saját, „Az út hadd vigyen” szerzeménye mellett elénekelte Monktól az „In Walked Bud”-ot, majd egy popdal átdolgozását, a „Close to You”-t Burt Bacharach-tól, a Marilyn Monroe által híressé vált Cole Porter számot, a „My Heart Belongs to Daddy”-t, Screaming Jay Hawkins-től az „I Put a Spell on You”-t, végül Muddy Waters „I’ve Got My Mojo Workin’” klasszisát. A vastaps ellenére a szűkös időbeosztás miatt nem játszottak többet.

Ezután ismét díjkiosztó jött, amin a Magyar Jazz Szövetség februárban megszavazott díjait osztották ki. Majd az egész évben a 60. évfordulóját ünneplő Studio 11 zárta a jazzeseményt.
Gayer Ferenc, a Magyar Jazz Szövetség szeptemberben megválasztott elnöke adta át a díjakat, aki konferált és röviden elbeszélgetett a fellépőkkel.

Először dr. Lakatos Ágnest hívták a színpadra, akinek a férje, dr. Csuhaj-Barna Tibor vette át a Gonda-díját, aki elmondta, hogy a felesége éppen a Chicagóban van ösztöndíjon, ahol a jazzoktatást tanulmányozza.

Majd Somogyvári Péternek adták át a Pernye András-díjat, aki már 15 éve dolgozik a jazzért, - társadalmi munkában, önkéntesként, nem munkaköri kötelességének eleget téve, csak a jazz-zenéért való rajongása miatt - honorálták a Jazz Szövetség tagjai a Pernye András-díjjal. Köszönetet mondott azoknak, akik anno ezt a rajongást elindították, mint Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre, Ráduly Mihály, Orszáczky Jackie, Babos Gyula, de Balázs Elemérnek is köszönetet mondott, aki inspirálta egy könyv megírására, valamint feleségének, Dr. Pál Juditnak.

Végül a Szabó Gábor-díjat Bágyi Balázs jazzdobos vette át, aki a MJSZ elnöke volt szeptemberig és épp két turné között részt tudott venni a ceremónián.

A helyszínen tudtuk meg, hogy Csapó Krisztián javaslatára új díjat alapított a frissen választott elnökség, mégpedig a Magyar Jazz Tiszteletbeli Nagykövete Díjat, amit olyan jazz-zenészeknek adnak majd át ezentúl, akik külföldön méltóan tudják képviselni a magyar jazzt. A díjazottak vállalják, hogy egy éven keresztül, minden hónapban ajánlanak egy magyar jazzlemezt az online térben, a többezres követőbázisuknak. Első díjazott a jazzdobos Borlai Gergő lett.

A Karacs Ferenc által alapított Louis Armstrong-díjat ugyancsak egy dobos, Fábry Adonisz kapta. A Jazz Mecénás Díjat pedig Breuer Péter vehette át, aki a Heti TV tulajdonosa.

És hogy miért is adtam a "kis magyar abszurd" címet ennek a beszámolónak? Ugyanezt a Jazz Mecénás díjat megkapta az is, aki a Magyar Jazz Szövetség februári közgyűlésén éppen a díjátadás színhelyének az igazgatóját szidta nyomdafestéket nem tűrő, útszéli kifejezésekkel, figyelmen kívül hagyva, hogy a Magyar Zene Háza azon dolgozott egész nap, sőt féléven keresztül, a szapult vezetőkkel együtt, hogy a körülmények, a hangtechnika profi legyen. A februári közgyűlésen elhangzott káromkodás szerepel a jegyzőkönyvben, amelyet augusztusban minden MJSZ tag e-mailen megkapott (amelyből az is kiderült, hogy a jelenlegi beszámoló tárgyát képező ünnepi koncertek szervezője is negatívan nyilatkozott az MZH vezetőiről). Február végén még elhatárolódott a Szövetség akkori elnöksége attól az embertől, akinek pár héttel később kiosztották a Mecénás Díjat, sőt valami oknál fogva a feleségének is kialkudta, amit hosszan kellett magyaráznia a díjátadón. Ehhez nem fűzök további véleményt. Viszont minden elismerésem az MZH dolgozóinak, vezetőinek, hogy ezekután is maximálisan segítették az ünnep lebonyolítását. Nem rajtuk múlt, hogy olyan kevesen vettek részt rajta. Remélhetőleg, az MJSZ új vezetőivel túl tudnak lépni az okozott sérelmeken, és lesz még nagyobb közönség előtt, körültekintőbb szervezéssel jazzünnep a Magyar Zene Házában.

Magyar Zene Háza, 2023. október 8.
Fotó: Irk Réka, Papp Aranka