fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
11
12
19

Tizenöt világjáró muzsikus és a kiéhezett jazzrajongók // A Jazz at Lincoln Center Orchestra with Wynton Marsalis a Müpában

2021. július 09.

Pontosan egy évet vártunk erre az estre. Végre eljött a nagy nap, amikor a világhírű zenekar második hazai szereplése megvalósulhatott. Éppen tizenkét éve, hogy 2009. július 26-án a Budapest Kongresszusi Központban legalább ekkora érdeklődés mellett mutatkozott be ez a jazztörténeti jelentőségű big band.

Persze most sem hiányzott a közönség soraiból a kemény mag, azaz a leglelkesebb jazzbarátok csapata (még tatabányai barátaim négyesfogata is befutott), nem is beszélve a „szakma” kiválóságairól, mint pl. a Budapest Jazz Orchestra vezetője, Kollmann Gábor és a kitűnő pozános Schreck Ferenc. De nagy örömmel találkoztam még miskolci egyetemista koromban megismert régi barátommal, Csik Gusztival és kedves feleségével vagy a bánki jazzfesztivál „atyjával” Karacs Ferivel és családjával.  

A zenekar „kitalálójának” Wynton Marsalisnak elképesztően sokoldalú munkásságát csak egy alapos monográfia keretében lehetne elmondani, ezért ezt meg sem kísérelem. Ráadásul ma már minden érdeklődőnek olyan információhalmaz áll rendelkezésére, ami korábban elképzelhetetlen volt. Egy biztos, ezen az estén a nagyzenekari jazz hívei ennek az irányzatnak olyan esszenciáját kapták, ami a műfaj egész történetében is számottevő (összevetve a két – a JALCO által is csúcsnak számító – Count Basie és Duke Ellington zenekarral)… De, és most jön a meglepetés: számos olyan részlet akadt, amikor egy-egy szólistát csak a ritmusszekció, sőt több alkalommal csak a bőgő kísért. Így aztán azok is kaptak olyan gyöngyszemeket, akik nem feltétlen hívei a nagyzenekari jazznek. Az említett – a tipikus big band jazz esetén – szokatlan megoldások, a kisebb kötöttség lehetővé tette a szólók még teljesebb kibontását. Egyik legjobb példa volt erre a baritonszaxofonos Paul Nedzela játéka Coltrane Alabama c. kompozíciójának interpretálásában.

 

Persze a repertoár inkább a klasszikus big band jazz továbbfejlesztett változata volt, semmi extravagáns kísérleti zene (pedig ebben is nagyok, lásd Vitoria Suite)  „csak” swing és mainstream, de abban a lehető legmagasabb minőség! (Ezt a tradicionális hangulatot szolgálta a zenekari tagok jól szabott kékesszürke egyenöltönye a ferdecsíkos nyakkendőkkel.)

A lehengerlő indító szám: Neal Hefti-nek a Basie zenekar számára írt és hangszerelt Sleepwalker’s Serenade-je úgy szólt, mint egy modernizált Basie. Szinte extázisba hozta az embert, nem hiába volt ez a szám a Basie band alighanem leghíresebb lemezalbumának, a The Atomic Mr. Basie-nek egyik tétele. Aztán mindjárt következett Basie-ék egykori énekesének Jimmy Rushingnak ikonikus dala, a Good Morning Blues. Ebben aztán újabb meglepő fordulat következett, mert egy extra magas fekete fiú, Chris Crenshaw állt fel a helyén a pozánosok között és énekelte el a híres dalt. Az biztos, hogy Rushing érces hangját nem hozta, de így is elbűvölte a közönséget. Ezt egy latin szám követte, nem véletlenül a bőgős, Carlos Henriquez tollából. Itt szólnék arról, hogy még további két szám hangzott el zenekari tagok szerzeményeként: a neves trombitás, Marcus Printup Jo Jo’s Mojo c. kompozíciója és a daloskedvű pozános Just a-Slidin’ c. száma. Természetesen mindhárom „házi” szerző nagy szólóval villogott a saját számában. Valahol azt olvastam, hogy szinte nincs még egy ilyen zenekar, amelyben ilyen nagyságrendű belső műhelymunka folyna. Ugyanis szinte minden zenekari tag komponál, hangszerel és vesz részt a mindenkori repertoár kialakításában.

A Basie-modorban sorra került még a Blue and Sentimental, Richard Rodgers Blue Room-ja és a Yes Sir, That’s My Baby c. mindenki által ismert darab, ami kitűnő illusztrációja volt annak a közhelynek, hogy a jazzben nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg. Az unalmas alapanyagból csodás zeneművet kreáltak, újabb váratlan fordulattal, ugyanis egy másik pozános, Vincent Gardner is énekessé avanzsált. A remek nádfúvós szólókat felsorolni sem tudom, mert nem tölthettem minden időmet jegyzetírással, hanem szájtátva néztem és hallgattam a csodát a nagyterem első sorából. Így aztán módom volt arra is, hogy megszámoljam a szaxofonkórus öt tagjának hangszer-arzenálját: összesen 17(!) nádfúvós instrumentum állt rendelkezésükre. Itt mondom el azt is, hogy az egész koncert vonatkozásában kivétel nélkül mindenkinek volt szólózási lehetősége. Maga a „vezér” sem kapott 3-4 szólónál többet, és mint korábban is, a hátsó sorban, a vele együtt négy fős trombitakórusban foglalt helyet és végig ő konferálta a számokat. Azt sem mulasztotta el, hogy minden szám után bemutatta a szólistákat. Két szólistát mindenképpen magam is kiemelnék: Kenny Rampton hatalmas termetű trombitás olyan tűhangokat (is) kicsalt hangszeréből, mint valaha Maynard Ferguson. A másik az első sor közepén ülő ugyancsak termetes altszaxofonos, Sherman Irby volt, aki az egykori Johnny Hodges legjobb formáját is meghaladta, mivel jóval ércesebb (és modernebb) altszaxofon játékot nyújtott. Ha listázni kellene a szólistákat, neki adnám az első helyezést!

De még a zenekar másik idoljának, Duke Ellingtonnak a hangzásvilágát felidéző két Ellington szerzeményt is ki kell emelnem, hiszen itt mutatták meg a híres dzsungel-stílus felidézésével, a modernizált Ellingtont: ezek a Shout ’Em, Aunt Tillie és a Big Fat Alice’s Blues voltak. Működtek a tompítók, meglengetve igazi ellingtoni-soundot produkáltak. Egyébként az utóbbi blues már a „bekalkulált” ráadás szám volt, amit már csak a ritmusszekció és a szaxofonkórus adott elő. A terjedelmes (egyben) csodás szólót Sherman Irby játszotta. A hatás kedvéért olykor csak a jobb, máskor meg a bal kezével játszva. Ezt aztán a következő „igazi” ráadásban Wynton is megismételte trombitáján.

A szűnni nem akaró vastaps hatására Marsalis most is azt a zseniális ötletét vetette be, mint tizenkét évvel ezelőtt, hogy a ritmusszekció, Ryan Kisor (trombita), Victor Goines (klarinét), Chris Crenshaw (pozán) társaságában, persze saját trombitajátékával bűvölte el a közönséget: egy hamisítatlan vérpezsdítő New Orleans-i nótával vett fellebbezhetetlen búcsút tőlünk.  

Végezetül még arról is szólnék, hogy a zenekar „motorja” a mai fekete amerikai dobosok egyik legjobbja Obed Calvaire volt. Remekül töltötte be a nagyzenekari dobos funkcióját, de korábban is elkápráztatott minket: 2015-ben a BJC-ben a Gerald Clayton trióban, majd 2017-ben a MoM-ban a Dave Holland trióban játszott.

Összefoglalva: felejthetetlen élményben volt részünk és csak remélni tudjuk, hogy nem kell újabb tizenkét évet várnunk ennek az élménynek a megismétlésére. Mert mint tudjuk: „az élőzenét semmi sem pótolja”.

 

JAZZ  AT  LINCOLN  CENTER  ORCHESTRA with  WYNTON  MARSALIS

 

Wynton Marsalis,  művészeti vezető, trombita 

Ryan Kisor, Kenny Rampton és Marcus Printup,  trombita 

Chris Crenshaw és Vincent Gardner,  pozán, ének
Elliot Mason,  pozán 

Sherman Irby, alt- és szoprán szaxofon, fuvola, klarinét
Ted Nash,  alt- és szoprán szaxofon, fuvola, klarinét
Walter Blanding,  tenor- és szoprán szaxofon, klarinét
Victor Goines, tenor- és szoprán szaxofon, klarinét, basszusklarinét
Paul Nedzela, bariton szaxofon, basszusklarinét 

Dan Nimmer,  zongora
Carlos Henriquez,  bőgő
Obed Calvaire,  dobok 

 

Setlist:

 

  1. Sleepwalker’s Serenade  (Neal Hefti) 
  2. Good Morning Blues  (Count Basie-Eddie Durham-James Rushing)
  3. Two-Three’s Adventure  (Carlos Henriques) 
  4. Shout ’Em, Aunt Tillie  (Duke Ellington-Irving Mills) 
  5. Alabama  (John Coltrane) 
  6. Jo Jo’s Mojo  (Marcus Printup) 
  7. Yes Sir, That’s My Baby  (Walter Donaldson-Gus Kahn) 
  8. Blue and Sentimental  (Count Basie-Jerry Livingston-Mack David) 
  9. Just A-Slidin’  (Chris Crenshaw) 
  10. Blue Room  (Richard Rodgers-Lorenz Hart) 
  11. Big Fat Alice’s Blues  (Duke Ellington-Billy Strayhorn) 
  12. New Orleans-i ráadás szám

 

Fotó: Nagy Attila (Müpa)

Müpa, 2021. július 5.