fbpx

Lemezajánlók

Nagy érdeklődéssel vártuk Klára legújabb lemezét, hiszen a híre már megelőzte azt. Tudtuk, hogy merész lépésre szánta el magát, amikor egy teljes nagylemezt szentel a magyar népdalkincsnek.  Remek album született, amelynél mind a belbecs, mind a külcsín, azaz a zene és a dizájn pompásan sikerült.

Egyetlen jazzrajongót se emésszen a szégyen, amiért nem hallotta még a londoni jazztronica duó nevét. Holnap reggel is bátran a tükörbe nézhetnek mindazok, akik nem tudnak mit kezdeni a jazztronica fogalmával, mi több, az afrobeat szó hallatán is enyhébb görcsbe rándul a gyomruk, mivel csak halvány sejtéseik vannak a kifejezés jelentéstartományával kapcsolatban. Már csak azért se nagy hiányosság nem ismerni e fiatal angol együttest, mert Namali Kwaten (NK-OK), a Blue Lab Beats egyik tagja nem is tekinti önmagukat a londoni neo-jazz szcéna képviselőjének.

Akik valamennyire is odafigyelnek a nemzetközi jazzvilág helyzetének alakulására, megszokhatták, hogy az elmúlt években milyen sok izraeli jazzmuzsikus került a nemzetközi élvonalba. Ezen a fórumon is már több olyan lemezt ismertettünk, amelyet izraeli művészek készítettek, és íme, itt van egy ikonikus jazztrombitás legújabb albuma: Avishai Cohen „Meztelen igazság” című ECM lemeze.

Fontos folyamatot indított el a zene területén is a Waclaw Felczak Alapítvány. Mint köztudott, a szervezet a lengyel és a magyar kulturális kapcsolatok erősítését tekinti feladatának, és sok kezdeményezést mondhat magáénak e területen, annak ellenére, hogy csupán 2018 óta működik. Az alapítványnak van egy úgynevezett tükörintézménye is, amely Varsóban működik, ugyanazokkal a célkitűzésekkel, mint budapesti testvére.

Film és jazz összefüggései mára olyan adatbőséggel szolgáló témává terebélyesedtek, hogy méretes szakkönyvet lehetne írni róluk. Egy rövid recenzióban azonban csupán néhány történeti csomópontot érinthetünk e százéves történetben. Ezen, főleg amerikai előzmények említése nélkül az a jelenség se lenne érthető, amely a tárgyalandó lemezünk apropóját adta: hogy a jazz hogyan vált rendszeres zenei illusztrációvá az olasz film nagy évtizedében (1959-1969).

A jelek szerint jazzszvitek korát éljük: egyre-másra kerülnek elénk fiatal vagy már érettebb korú művészek friss lemezei, melyek tudatosan vetik el a „dalgyűjtemény” hagyományos eszméjét, jelentsen bármit is e fogalom, és helyette konceptalbumokkal jelentkeznek, melyek egészét általában egy nagyobb szvitforma foglalja el. Efféle megoldással élt az elmúlt hónapokban többek között Hiromi és Immanuel Wilkins.

Olykor-olykor előfordul, hogy „reissue” lemezt kapunk a forgalmazóktól, azaz újra kiadott „anyagot”. A közelmúltban a Natalie Cole és a Nina Simone album volt ilyen, de hogy a jazztörténet szempontjából még fontosabbat is említsek: Ornette Coleman két debütáló lemeze is ezek közé tartozott. Most napjaink vezető férfi énekesének pályaindító lemezét adta ki a Blue Note, ami eredetileg 2010-ben jelent meg.

Amikor a fenti címet merő véletlenségből leírtam, viccesnek találtam, mert a magyar szöveggel csak arra akartam célozni, hogy a tenorkirállyal már többször sikerült „hazai pályán” is találkozni, az angol szöveg pedig a lemez címe. Összeolvasva viszont olyan, mintha a régi ismerős a csillagokról tért volna vissza…

Örömmel látjuk, hogy a jazzvilág nem feledkezett meg a műfaj történetének egyik legjelentősebb figurájáról, és születésének 100. évfordulójára több olyan lemezt jelentettek meg, amely vagy csak részben, vagy egyáltalán nem került eddig kiadásra.

Ma kevesekről beszélnek annyit londoni jazzkörökben, mint erről a harmincegy éves rasztahajú, guyanai anyától és angol-trinidadi apától származó szaxofonos-fuvolista lányról, aki korosztályának sok jazzistájához hasonlóan újrafogalmazza a műfaj jelentését. Fél évszázaddal ezelőtt sokan még vadul tiltakoztak volna zenéjének jazz-besorolása ellen. Márpedig napjainkban Nubya Garciát (teljes nevén Nubya Nyasha Garciát) tekintik Binker Golding és Shabaka Hutchings mellett a fiatal brit jazzszaxofonos triumvirátus harmadik tagjának.