fbpx

Miközben emberi drámák tömegét idézte elő a vírushelyzet, a Berklee School of Music immár nyugalomba vonult tanára, a harsonás-komponista Scott Reeves többek között arra használta fel a kényszerű otthoni elzártságban töltendő napokat, hogy átbúvárolta zenei archívumát és meghallgatta néhány régi, lemezre sose került felvételét.

Mélységes mély a múltnak kútja – Thomas Mann sokat idézett gondolatát a jazztörténetre vonatkozóan is igaznak érezzük: nemcsak a reánk hagyományozott hanganyag tengernyi, de abból a bizonyos kútból egyre-másra kerülnek elő korábban nem ismert zenei kincsek, s most már nem kizárólag a műfaj klasszikusaitól, sok évtized távolából, hanem a közelebbi múltból is, olyan tegnapi ikonok műhelyéből, akikre akár a magyar közönség is emlékezhet élő előadásokból.

A most ötvenhat esztendős Rob Mazurek a kortárs chicagói avantgarde jazz egyik bizsergetően izgalmas művészalakja, aki nemcsak kornett-játékos, hanem elektro-akusztikus komponista, multimédia-művész és konceptualista is. Egykor a Bloom School of Jazz növendéke volt, itt elméletet-gyakorlatot egyaránt alaposan elsajátított. Mintegy négyszáz szerzeményét jegyzi a zenetörténet.

Ifjúkorunk jazzkoncertjeinek némelyike úgy rögzült bennünk, mint ahol a fellépő együttes a saját hangját kereste, próbálkozott a megfelelő ritmus és tónus megtalálásával. Fiatal zenészek között biztosan előfordul ilyesmi, bár egyre inkább az az érzésem, hogy akkoriban (és utólag) saját útkereséseinket vetítettük bele a felhangzó zenékbe. Ez az emlék azért merült fel bennem épp a most hallgatott dán jazzlemez kapcsán, mert ez minden, csak nem ifjúkori szárnypróbálgatás.

Úgy hozta a sors, hogy épp aznap születhet meg ez az írás, amikor a szóban forgó lemez a boltokba kerül. Pandémia ide vagy oda, változatlanul szinte özönlenek a jazzkiadványok a piacra, s még az a töredék is, amely eljut a kritikushoz, írásban feldolgozhatatlan mennyiség. Miguel Zenón esetében az döntött a megírás mellett más, korábban napvilágot látott, amúgy jelentős CD-k ellenében, hogy egyik kedves muzsikusom szerzeményeiből állította össze új, remekül sikerült albumát.

Közhelyes és aktualizáló bölcsességgel mindenekelőtt azt lehet mondani erről a lemezről, hogy lám, elég egy kellően kreatív szellem, és máris előnnyé változtatható a legtöbbünk által hátrányként, sőt, csapásként átélt kényszerizoláció. A hazánkban is népszerű amerikai szaxofonos – korántsem egyedüliként a nemzetközi jazzvilágban – komoly alkotómunkával töltötte ki az otthoni időt: megfosztatván a rendszeres próbák lehetőségétől és a kipróbált kollégákkal való együttműködéstől befelé fordult (értsd: önmagára hagyatkozott) és összeállította egy szólólemez anyagát, tizenöt-húsz hangszer segítségével, melyeket mind ő szólaltat meg. Hallunk itt akusztikus és elektromos gitárt, basszusgitárt, bőgőt, billentyűs hangszereket, fafúvósokat szép számban, valamint dobokat és más ütősöket, valamint elektronikát.

Ez a – nyugodtan mondhatjuk – példátlan kiadvány azon túl, hogy a szokásos feladatokat rója bírálójára, mázsás erkölcsi-esztétikai súllyal is megterheli a kritikust – elgondolkoztatja hivatásának céljáról és értelméről. Azzal, hogy Mark Solborg dán-argentin gitárművész a hátsó borítón vagy az album belsejében található kísérő-magyarázó szövegek lemezkiadási hagyományát félretéve két külön CD-n megjelent legutóbbi produkciójához egy-egy, a CD-k minimalista grafikájához színben illő, művészi kiállítású könyv jegyzeteiben, kottapéldáiban, interjúforgácsában, skicceiben és ars poeticának beillő töredékes vallomásaiban teszi hozzáférhetőbbé a zenéjét, illetve saját művészi programjáról vallott gondolatait, társszerzőnek hívja maga mellé a hallgatót, s olyan kendőzetlen aprólékossággal szól az egyes zenék (számok) keletkezéséről, hogy a kritikus zavarba ejtően közel kerül egy teremtő aktushoz, melytől korábbi bírálatai írása közben távol(abb) tartotta korlátozott informáltsága, valamint státusza és kívülállósága.

Elismeréssel és tisztelettel adózik a hallgató a Thumbscrew triónak már azelőtt, hogy meghallgatta volna a Cuneiform kiadónál publikált ötödik lemezüket. Mi több, ismerni se kell a zenéjüket ahhoz, hogy mindenki megemelje a kalapját Tomas Fujivara, Michael Formanek és Mary Halvorson előtt.

A lemez címét nem G. E. Lessing ismert párbeszéde (Ernst und Falk) ihlette; keletkezéséről maga Anne Mette Iversen komponista/bőgős számol be: Provence-ban történt meg vele, hogy amikor szokásos reggeli kocogását végezte egy földúton, az útszéli vadvirágok közül hirtelen egy színpompás pillangó emelkedett a levegőbe, s a muzsikusnak az az érzése támadt, hogy a kis állatnak kedve támadt játszadozni az ismeretlen óriással. A lepke előre repült, majd visszatért hozzá, köröket írt le a feje felett, szinte táncolva kísérte. Iversen célja ezek után az lett, hogy új lemezén is hasonlóan szabadon szárnyaljanak a ravaszul kiszámíthatatlan melódiák, s az indák szinte kibogozhatatlan törvényét kövessék a ritmusok. Ez a vidám és színes zenei világ valósul meg már a lemezt bevezető Triangular Waves-ben is. A CD kilenc száma közül öt a címében is viseli a „pillangó” szót.

Az első dán jazzlemez állítólag 1924-ben jelent meg Valdemar Eiberg jóvoltából, de akad, aki a dán jazz kezdetét inkább egy évvel későbbre datálja, mondván, helyesebb a műfaj ottani kezdő pillanatát Sam Wooding zenekarának koppenhágai koncertturnéjához kötni. Akármelyik dátumot fogadjuk is el, tény, hogy a dán zenei élet gyorsan reagált az amerikai előzményekre. A jazz dán őstörténetének vizsgálatakor mindenképp meg kell említeni még Erik Tuksen nevét, aki később a Dán Rádió Szimfonikus Zenekarának karnagya lett; valamint Sven Møller Kristensent: ő írta az első jazzelméleti könyvet dán nyelven.

Szerző Fehér holló sorozatcímmel szeretne időről-időre hírt adni Magyarországon nem forgalmazott új jazzlemezekről. E tervezett cikkek célja az, hogy felhívják a figyelmet soha nem vagy ritkán hallható CD-kre és előadókra, s így tudatosítsák a magyar olvasóban, hogy a nemzetközi jazzélet és jazzlemez-kiadás, mit sem törődve a vészmadarak jövendöléseivel, él és virul. S ugyan mind több és több az új, eklektikus hang a műfajban, olyan előadók is bőven akadnak még, akik régebbi jazzhagyományokat követnek, illetve újítanak meg. Brian Landrus ez utóbbiak közé tartozik.